Skip to Content

Üdvözöllek az oldalon!

admin képe

 
 
 
 
 
 
 Hidvári Imre
 
 
ÉNEKLŐ FEGYVEREK
 
 
 
Dráma két felvonásban
 
 
 
 
 
 
 
2004.
 
 
 
 
SZEMÉLYEK
 
 
 
 
BALASSI BÁLINT
 
BÁLINTKA
 
TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN
 
DOBÓ ISTVÁN
 
BORNEMISSZA PÉTER
 
SOBIESKI JÁNOS
 
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF
 
DOBÓ ISTVÁN
 
DOBÓ KRISZTINA (KATICA – 7 – 8 éves kislányként)
 
DOBÓ KRISZTINA (KATICA – elvált asszonyként)
 
„DOBÓ-KATICA”
 
LOSONCZI ANNA (JÚLIA)
 
1. FŐÚR (LENGYEL)
 
2. FŐÚR (LENGYEL)
 
3. FŐÚR (LENGYEL)
 
FEHÉR RUHÁS LENGYEL LEÁNY
 
A BAJVÍVÁS BÍRÁJA
 
FŐHADNAGY
 
TIZEDNAGY
 
1. LEGÉNY
 
2. LEGÉNY
 
3. LEGÉNY
 
HERCEGPRÍMÁS
 
A PAPI KÓRUS
 
MÁSIK BETEG
 
A MÁR NEM TÉRDEPLŐ SÉRÜLT
 
Kórus
 
 
 
 
 
 
ELSŐ FELVONÁS
 
 
 
 
A Balassi versek többsége bizonyítottan dallamra íródott. Ezért az idézetek az első és az utolsó jelenetek kivételével megzenésítve is előadhatók. Korhű ruhákat képzeltem el, egyes helyeken megengedve a most divatos „pornózás” helyett a korhűnek látszó ledérséget.
A verseket a Szépirodalmi Könyvkiadó (Budapest, 1979.) BALASSI BÁLINT ÖSSZES VERSEI ÉS SZÉP MAGYAR COMOEDIÁJA (Magyar remekírók sorozat) választottam, és „magyarítottam” a mai közbeszédre, a közérthetőség miatt - ahol lehetett. Ahol mertem.
A nyomtatási képet pedig úgy választottam meg, hogy nekem tetsszék.
 
 
 
PROLÓGUS
 
 
 
TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN: (gitárral és bőrszerelésben, hosszú hajjal, punkos beütéssel.):
 
„Sok rendbeli nép vagyon ez világon,
Kik vannak istennek hivatalában,
Különb-különbképpen ő malasztjában,
Ki, ki hívőn eljárjon ő dolgában.
 
És most szólok csak vitézlő dolgokról,
Jelesben végvárakban lakozókról,
az istenről adatott malasztjukról,
Pogányokkal gyakor harcolásokról.
 
Bátor szívvel az vitézséghez vannak,
Ha ellenséget hallnak, megvidulnak,
Gyorsan ő jó lovukra felfordulnak,
Az ellenségnek hamar arcul állnak.
 
Erősen vívnak, szerencsét késértnek,
Kik közüllők meghalnak, sebesülnek,
Kik közüllők örök rabságba esnek,
Kik nem váltózhatnak, ők gyötörtetnek.
 
Soknak marad otthon szegín árvájuk,
Nemzetségük jajgatnak, atyjuk, anyjuk,
Mivel kiválthatnák, nincsen marhájuk,
Csak óhajtva koldulnak nyavalyások.
 
Tereken ha diadalmat vesznek,
Nagy hálákat adnak ők istennek,
Örülnek, vígadnak, az nyereségnek,
Mentől inkább annak tisztességének.
 
Jó legények, vitézek végházakban,
Vannak gyakran terekkel bajvívásban,
Az keresztyén hitért gyakran harcokban,
És jó hírért, névért sok országokban.”
 
A gitárt leengedve, meghajlik, majd kifelé indul a függöny előtt. Megelőzi a szétnyíló függönyt. Majd már nem énekelve szól:
 
TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN: Hetedhét országban. Hetedhét határban. Hetedhét ország ellen hét határban bujdokolva. Vívva, az életért. A kardom élén élek. Mezőkön és várban. Hetedhét halálban.
 
 
 
 
1. JELENET
 
 
 
A színpad sötét előterébe egy középkori ágy, áttetsző függönyökkel. Tízen éves fiúcska alszik benne. A ferdén kivilágított nagyobbik részen hatalmas faragott asztal, megterítve cin edényekkel, kupákkal. Úgy elhelyezve, hogy a nézőtér valamennyi székéről látni lehessen. A háttérben két várkastélyt formázó ablak között korabeli „kandallóban”, szabad tűzön egy kappant forgatnak. A szolgák húsokkal jól megrakott tálakat hordanak kínálva körbe. A fő helyen a legdíszesebb széken ül a király nagyon egyszerű vitézi öltözékben. Előtte arany tányér és kupa. Jobbján a kapitány, balján a felesége, s körben díszes és lengyeles öltözetű főurak legalább heten, és ne legyenek többen tizennyolcnál, de ne legyenek tizenhárman. A tűz fölött a falon Rudolf császár és király portréja.
 
Mikor felmegy a függöny, teljesen sötét és csendes a színpad. A szereplők már a helyükön vannak. Csak a teljes fényerő elérése után áll fel a király, arany kupával a kezében. Az apródok és szolgák gyorsan kitöltik az italt. Először az arany serlegbe, azután protokoll sorrendben, majd gyorsan a cin kupákba, amik különböző méretűek.
 
Ekkor, ebben az időben még a szepességi városok a lengyel király birtokai voltak. Hamar haza értek tehát. Ha nem volt mit enni, inni – megoldották, a kor szokása szerint. Hadsereg a török dúlta felvidéken. Állítsunk hát emléket a lengyel járásnak. Mikor nem szereztek, hanem kaptak. Szendrőben.
 
JÁNOS: Barátom és vitéz harcostársam egészségére igyunk, szent szövetségünk erejére, őfenségére Lipótra, a császárra és királyra! Igyunk még Kara Musztafa vereségére Bécsnél, Párkánynál és Esztergomnál. Háromszor is vivát!
 
VIVÁT, VIVÁT, VIVÁT, VIVÁT – hangzik kórusban.
 
Nem engedi felállni a házigazdát. Egy kézmozdulattal megállítja a hatalmas tálcát cipelő végvári vitézeket, majd int az apródoknak, hogy töltsék újra a kupákat.
 
JÁNOS: Betörtünk győzni Dévénynél, akár a szélvész. És győztünk! Bírtuk erővel, bírtuk ésszel. Vívtunk vitézséggel. Győzelmünket szegényen ünnepeltük. Élésünk elfogyott, szekerünk nyikorog. Kenetlen, mint a bőr szalonna nélkül. Kerék, és tengelye, nyikorgó. Rosszabb is lehet a sárban, éhezve, szomjazva. Haza indulva, hazánkba indulva…
 
Felemelt keze jelzi, most fontosat mond.
 
JÁNOS: Mit tagadjam, éheztünk már. Élelmet pénzért sem kaptunk. Hiába kerestünk. Azt hittem, eltévedtünk, török vidéken járunk. Igaz, néha, a parasztokkal, úgyis bántunk.
 
Kupájából nagyot kortyolva folytatja:
 
JÁNOS: Látva vitézeim étkét, látva a mi lakománkat, a pazar vendéglátást, még így üres gyomorral ürítsük a következő kupát nemes házigazdánkra, Gvadányi József grófra!
 
A félig már felállt házigazda meglepetésében visszaül. Felesége csodálkozón üti össze a kezét, észre sem véve a kupájából kicsorduló bort.
 
KÓRUS: MEGÉRDEMLI A GRÓFI CÍMET! – kiáltják, miközben a kupáikat felemelték.
 
1. FŐÚR: Kiérdemelte! Végre nem kell az élelmet rekvirálni, az eldugott állatokat fáradtságosan felkajtatni! Kiásni a terményt, hisz mindent eldugnak! Mintha törökök lennénk.
 
2. FŐÚR: Ilyen bőséges, mint ez a tál. Ilyen a bölcs erény. Ilyen a megérdemelt hála a segítségért. Töltess majd folyamatosan az egészségedre nemes gróf uram.
 
1. FŐÚR: Igyunk az egészségedre az egészségünkért!
 
A lakoma víg zaja hallatszik, evés, ivás, de mindig derekasan nyelés. Kintről az ablakon át már részeg gajdolás és lengyel éneklés hallatszik.
 
3. FŐÚR: Embereink hogy mulatnak, hogy örülnek. Hallga csak.
 
Elcsendesedik a benti zaj, felerősödik az ének. Hallani, hogy ugyanazt a nótát énekelik, lengyelül is, magyarul is.
 
3. FŐÚR: Íme a bizonyíték a strófára: Magyar, lengyel két jó barat, együtt búsul, együtt mulat.
 
JÁNOS: Szólj ünnepeltem!
 
A király felé nyújtja az elkészült kutyabőrt. Előbb mohón utána kap, majd elröstellve magát feláll ünnepélyes lassúsággal, az addig még Guadagninak nevezett, olasz származású kapitány helyett leszármazottja, a generális. Új névvel, új címmel, díszes oklevéllel a kezében.
 
KÓRUS: VIVÁT! VIVÁT! VIVÁT! VIVÁT!
 
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF:
 
„Fedetlen tornyával még egy török mecset.
A Vizi-Városban hogy áll, azért esett:
Hogy ez arról tegyen jelt s emlékezetet,
Hogy Kára Musztafa itt megveretett.”
 
Szavalja pátosszal.
 
KÓRUS: VIVÁT, VIVÁT, VIVÁT, VIVÁT – hangzik most is.
 
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF:
 
„Ugyanezek között meg is öregedtem.
Mars mezején gyakran bár vérrel áldoztam,
De a szünnapokon pennával dolgoztam.
Számat ha megtölti Mars keserű ízzel,
Kiöblítem azt a Casttalius vízzel.
Ennek édessége frissíti testemet,
Meg is erősítve munkára engemet.”
 
Majd a kapitányból udvari és hű gróf lesz.
 
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF: Sárkányokat is legyőző, fenséges uram! János király! A keresztény világ legnagyobb hadvezére! Kinek híre, nemessége, bátorsága és vitézsége már az Báthory udvarából ide a végekre is eljutott. Király uram! Kihez méltóként csak Nagy Sándort állíthatjuk. Ki legyőzte a moszkovitákat, többször is a törököket, aki csak a győzelmet ismeri. Gyors a helyzet felismerésében, s rettenthetetlen a harcban. Aki a római hősökhöz hasonlít, aki Róma császárainak fényét hordozza tekintetében. Ó, Augusztushoz méltó, engedd meg megcsókolnom adományozó, erős kezed.
 
Szertartásosan letérdel és megengedtetik a kézcsók.
Utána felemelkedik és átadja a tekercset nejének, aki boldogan sikkangatva kiszalad. Most kezdődik majd csak igazán a tivornya, a szabad beszéd.
 
1. FŐÚR: Alaposan megrángattuk Bécs alatt Kara Musztafa szakállát! Hogy futott a török! Még a kaftánját is megemelte, mint a szégyentelen asszonyállatok…
 
2. FŐÚR: Be is hatoltunk a hátsójukba is, igaz kemény vassal, de jó mélyen. Aprítottuk őket, mint a pelyvát! Párkányra már nem sok erejük maradt.
 
1. FŐÚR: Sok-sok nemzet harcolt velünk. Voltak szenvtelen gyilkosok és voltak szaladásra mindig készek. Hatalmas volt a sereg. Kár, hogy nem sikerült kiűzni a törököt Európából…
 
3. FŐÚR: A magyarok viszont ugyanolyan bátrak voltak, mint mi. Pálffy és Nádasdy! Vitéz vezérek! Zrínyi. Ismert név. Nálunk is megállnák helyüket…
 
2 FŐÚR: Eszterhásyak! Wesselényiek! A hercegek és grófok! Batthiányi!
 
1. FŐÚR: Nyáry, Perényi! Igyunk hát az egészségükre!
 
JÁNOS: Mintha oroszlánon lovagoltunk volna, úgy szaladtak előlünk. A császárváros, Bécs felszabadult. Meggondolja , mikor indul majd újra erre… Párkány már csak szórakozás volt… Esztergomot pedig már a közeledésünk felszabadította, útban hazafelé. Kár, hogy Buda visszavételére már nem jutott időnk. Pedig csak én negyvenezer fegyvert hoztam.
 
Elgondolkozva teszi hozzá:
 
JÁNOS: Majdnem negyvenezer embert viszek most haza. Elegen lettünk volna, ha van lendület! Ha van akarás!
 
GRŐF GVADÁNYI JÓZSEF: A béke fontosabb volt. Merünk-e még egyszer százötven év ellen indulni? Megszoktuk a török portyákat, ők is várnak minket. Kis csete-paték. Kisszerű harcok, megszokott gondolkodás. Egy nótáriusra jellemző.
 
JÁNOS: Grófom. Igyunk a címeredre! Igyunk a grófi nejedre! Igyunk az ételedre! Együnk hát tovább és igyunk, hogy vigadjunk. Vivát!
 
-KÓRUS: VIVÁT! VIVÁT! VIVÁT! – ordítva.
 
Koccintgatnak.
 
- NAZ DRÁVE! NAZ DRAVJE! – hallik a tömegből.
 
Kintről, az ablakon át, mint harsonával hangzik:
 
- NAZ DRAVJE! IGYUNK!
 
Hallatszik a kurjongatás.
 
- BRAT! IGYUNK!
 
Az udvari zsinat hangos, majd elcsendesedik.
 
EGÉSZSEGGÜNKRE!
 
A második főúr mosolyogva felemeli a kupát és figyelmet kér:
 
2. FŐÚR: Ha nem félnek Bécsben a győzelemtől, már ma miénk volna Buda!
 
JÁNOS: Örüljünk! Győztünk! Musztafa nem támad fel majd a selyemzsinór után…
 
1. FŐÚR: Ezzel eldőlt ez a hosszú háború. Dicső az eredmény, dicső a tizenöt év küzdelem. A pápa őszentsége által létrehozott szent szövetség elérte célját.
 
3. FŐÚR: El bizony. Most lehet, hogy újra ölünkbe hull Moldva és Havasalföld.
 
JÁNOS: Ne kapkodjunk! Előbb érjünk haza! Aztán majd kiküldöm követeimet. Jelentéseiket meghallgatva majd tudni fogom, mi a teendő! Mulassunk inkább és igyunk! Holnap indulunk Krakkóba.
 
Az apródok teletöltötték a kiürült serlegeket. Felemelik és összekoccintják a teli kupákat.
 
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF: Igyunk a teljes sikerre! Űzzük ki Magyarországról a törököket! Győzzön a szent szövetség!
 
Közben a kandalló nyársáról leveszi a sült kappant és felmutatja, mint egy pogány pap, áldozati ajándékát.
 
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF: Vivát magyarok! Vivát lengyelek!
 
KÓRUS: ÉLJÜNK SOKÁ! IGYUNK SOKÁ! VIVÁT!
 
A lehulló függöny eltakarja az ivó, zabáló, tántorgó szereplőket.
 
 
 
 
 
 
 
 
2. JELENET
 
 
 
A cseppet sem díszes tanuló sátor mögött a zólyomi vár látható a ligetes táj mögött. A bokrok, cserjék a tízéves fiúnak legfeljebb derékig érnek, ott a sátor mögött, nincs takaró hatásuk. A tanuló asztalnál három lábú szék áll. Mellette elemózsiás kosár. Az asztalon könyvek, térképek, tekercsek. Bálintka lassan, elgondolkodva érkezik. Bornemissza Péter egy méretes botra támaszkodva várja. Nem sétapálcának, nem görbebotnak látszik, hanem úti alkalmatosságnak farkasok, kutyák ellen.
 
BÁLINTKA: Jó reggelt kévánok tisztelendő atyámnak és oskolamester uramnak!
 
PÉTER: Adjon az isten nekünk is, családunknak is. Jól aludtál?
 
A válasz először bizonytalan, bátorságot gyűjt, majd nekivág a mesének.
 
BÁLINTKA: Jól, de… Nem aludtam rosszul, de… Álmodtam valami nagyon furcsát. Az ágyam mellet valami várszerűség volt. Illetve annak lovagterme… Ők azt mondták Szendrő vára..
 
PÉTER MESTER: Van olyan. Nem túl jelentős hely, valahol Csorbakő közelében. És mit láttál álmodban?
 
BÁLINTKA: A vár kapitánya vendégül látta a lengyel királyt. János királyt. Nem János Albert volt, akinek tegnapelőtt láttuk az arcát a portretista műhelyében. Volt ám ott eszem-iszom. Pazar volt a vendéglátás. Sültek garmadával! A tűzön még egy kappant is forgattak! Ettek, ittak. Rögtön, az elején furcsa volt, hogy a kapitány grófi címet kapott.
 
PÉTER MESTER: Azt nem tudom, ki a kapitánya, és van-e egyáltalán ott kapitány? Az viszont biztos, Lengyelországban még nem uralkodott több János király. A Jagellók között, mint a mi e családi királyainknál is a László, vagyis a Wladiszláv a leggyakoribb név. Álmodban jó János királyunkra emlékezhettél, akinek halálakor elveszett Buda. A városba beszivárgó janicsárok csellel bevették királyaink székhelyét. Ki gondolta volna? Egyszer már feldúlták a várost, mikor Lajos király elesett Mohácsnál. Felesége és hívei is elmenekültek, őrizetlenül hagyták jó Buda várát. Akkor csak feldúlta és kivonult… Most viszont el is űzött minket… Az én szép városomból… Földön futóvá tettek… Istenem! Mikor lesz majd újra jó Budán lakásom?
 
Felemelt ujjával csendre inti, majd oktató hangon folytatja:
 
PÉTER MESTER: Ne felejtsd el, a lakásom nem csak azt jelenti, ahol lakom, jelenti a házamat is. A lakásom az én váram. Az otthon. A haza megyek végcélja… Most is vágyom Budán lakni.
 
BÁLINTKA: Igen, ezt már tanultuk. Ezt már tudom. Az álmomban viszont beszéltek a török elleni győztes csatáról Bécs alatt, Párkánynál és Esztergomnál. Negyvenezer lengyel vitéz jött segíteni nekünk. A király és fegyvertársai dicsérték a magyarok vitézségét. Szinte minden általam ismert család vitézére, vitézségére ittak, csak a Balassákéra, a Balassiakra sem. Miért?
 
A sátor mögött láthatóan sietve érkezik meg vitézi díszben a rokon, a nagybácsi, Dobó István. Bálintka meglátja:
 
BÁLINTKA: Nem ittak a Dobókéra se.
 
DOBÓ ISTVÁN: Pedig én kapitány leszek majd Egernek várában. Tudom, már írják, már ígérték a kinevezést. Te pedig öcskös nőjj nagyra és légy vitéz. Légy majd az én híres váram nagyon híres vitéze. Hadnagyommá fogadjalak?
 
Elővezetik a lovát, felpattan rá, s elindul.
 
DOBÓ ISTVÁN: Ne csak gazdag légy! Vitéz is! Hetedhét határban a leghíresebb. Tanulj meg vívni az életedért! A kardunk élén élünk, szerencsés mezőkön, soktornyú várakban. A viszontlátásra ifjú hadnagyom!
 
Még látszik, a ló vágtába csap.
 
BÁLINTKA: Dobó István, Eger várának kapitánya. Róla se beszéltek… Az álmomban…
 
A válasz elgondolkodva lelassul.
 
PÉTER MESTER: Nem tudhatjuk, hiszen mindenki tudja, az álmok néha nem hazudnak. Nem ezen kell elmélkednünk ma. Most elmegyek hittársainkhoz. Addig te gondold át, hogyan beszélgetnél a szűccsel, a csizmadiával, a kováccsal, a kocsmárossal, a cselédekkel, a jobbágyokkal… Természetesen csak akkor, ha olyan náció lenne, hogyan kérdeznéd, hogyan utasítanád őket : magyarul, horvátul, németül, latinul, olaszul, románul és szlovákul.
 
Látva, hogy Bálintka milyen fancsali képet vág, gyorsan hozzátette:
 
PÉTER MESTER: És persze a vitézi életről is... Most megyek. Ebéd előtt visszaérek. Tanulj, ne feledkezz meg róla, nemsokára itt az idő és utazol Nünbergbe!
 
Péter mester lassan és komótosan elindul, miközben beoson egy szolgálólány, „Krisztina – Katica”, vagyis „DOBÓ Katica”.
Suttogja a mester után néző fiúnak:
 
DOBÓ KATICA: Úrfi!
 
BÁLINTKA: (halkan) Katica!
 
Megölelgeti, elsősorban szagos szappannal mosott keblei közé szorítja fejét. A pruszlik könnyen oldódik, ha kell.
 
BÁLINTKA: Gondoltam rád. Írtam is egy poétikát. Nem mutattattam meg a mesternek…
 
DOBÓ KATICA: Jaj de huncut az úrfi!
 
A fiú fejével és kezével a három oldalról kerített tábori ágy felé irányítja. Mikor Katica hanyatt esik, magára rántja Bálintkát is. Még látszik, hogy feltárul a keble és fellibben a szoknya.
 
DOBÓ KATICA: Ne!
 
BÁLINTKA: Mondhatom?
 
Közben ösztönösen teszi, amit még nem tanult meg.
 
BÁLINTKA:
 
Nincs a napnak oly órája,
Nincs egy perc se az órába,
Nincs a percnek pillanata,
Hogy szívem rád ne gondolna.
De míg tart ez a pillanat,
Hová gondolsz te az alatt?
 
DOBÓ KATICA: Úrfi! Ne! Neee! Mit csinálsz? Nem szabad! Na, ne! Benn van. Nem szabad… Még… Még! Nem szabad! Úrfi! Akarlak! Mégis, még… is, még! Akarlak… Uram!
 
A zajok egyértelműek. Nem muszáj nélkülözni a kéjes felhangokat sem. A benyíló előtt ruháját lassan rendbe szedő szolgáló bölcs arccal szól:
 
DOBÓ KATICA: Úrfi! Te már férfiú vagy!
 
Elszaladt, mert meglátta a közeledő Péter mestert. Nem veszi észre viszont, hogy az egyik bokorból egy hat-hét éves kislány rohan elő.
 
„DOBÓ KRISZTINA (KATICA– hét vagy nyolc évesen)”: Nem akarom! Azt akarom, hogy csak engem szeress! A te feleséged akarok lenni! Csak téged akarlak! Nem leszek senki másé! Megvárlak! Most viszont ölelj meg! Ledobom ruhám…
 
Azt teszi, amit mond, s ott áll egy korhű torpedóban. (Mert egy hat-hét éves leányka nem lehet meztelen a színpadon. Meg kell várni, míg megnő. Mikor megnő, vagyis nő lesz.) Odarohan a fiúhoz.
 
„DOBÓ KRISZTINA (KATICA– hét vagy nyolc évesen)”: Akarlak! Inkább velem, mint ezzel a cédával! ( kiáltja a korát meghazudtoló gyűlölettel.)
 
„DOBÓ KRISZTINA (KATICA– hét vagy nyolc évesen)”: Én nemes vagyok!
 
Bálintka védekezik, látja a mestert, már látja a büntetést is. Ellökné magától.
 
BÁLINTKA: Mester uram! A jelenetet nem én rendeztem meg.
 
Lefejti magáról a leánykát és tényleg ellöki. A csupisz csöppség szinte fröcsög a gyűlölettől:
 
„DOBÓ KRISZTINA (KATICA– hét vagy nyolc évesen)”: Nagyon megbánod te még ezt! Jusson eszedbe! Amikor majd te akarod, hogy legyek a tiéd!
 
Elrohan, gondosan felkapva ledobott ruháit. Visszakiált:
 
„DOBÓ KRISZTINA (KATICA – hét vagy nyolc évesen)”: Bosszúm utolér! Könyörögsz te még térden állva! Majd akkor! Majd megbánod te még…
 
Eltűnik a színről, szinte senkit sem vesz észre a szereplők közül.
 
(KATICA– hét vagy nyolc évesen)”: MEGBÁNOD TE MÉG!- visszhangzik közben. Ide többszörös visszhangot is el tudok képzelni.
 
Közben szolgák jelennek meg, sok-sok dolgos ember. A telített színpad csendes, nagyon figyelő.
A mester odaáll a most már nem lihegő fiú elé:
 
PÉTER MESTER: Istenhez írj egy három strófás zsoltárt, hogy a lelked megnyugodjon. Olyat, hogy időtlen időkig énekeljék az igazak. Dallamra, ritmusra, kegyességgel. Templomba valót, angyalian. Aztán kapsz öt botütést, a tested üdvéért. Azt a lányt pedig férjhez adjuk. Gyorsan, hogy ne kísértsen.
 
Aztán szinte ütésre emeli kezét és botját:
 
PÉTER MESTER: A másik viszont az unokatestvéred. Vigyázz a vérfertőzésre… A mi urunk, Isten, lát és látni fog.
 
Most egy rövid függöny jön.
 
 
 
 
3. JELENET
 
 
 
A Krakkói király udvar. Báthory István udvara. A puritánság még nem ismert fogalom, mostanában alakul ki Angliában. Pedig a lengyel udvar is vesztett fényéből. Az idős királyné hiába mosolyog, Zsigmond őscsászári fénye elhalványult. Nagy Lajos Hedvig lánya is szent inkább már, mint éltető erő. Kingáról nem is beszélve. Az udvar inkább hasonlít az Erdélyire. Túlméretezett fejedelmi és sok nyelvű, sok szokású.
Egy nagy téren, két leszúrt kopja között, középen állnak. Felsőtestük meztelen. Nadrágjukon díszes öv. Fényes és fegyvertelen. A bársonyos párnáról választanak szablyát maguknak. Kihúzva a fényben tisztelegnek.
A meszes vonalra, a körre hátrálnak. A bajvívás bírója int, kezdhetnek.
 
MIND - JOBBRÓL: HAJRÁ! HAJRÁ! HÚJ-HÚJ HAJRÁ! – Bíztat az egyik oldal. A másik sem csendes.
 
MIND – BALRÓL: ELŐRE! AZ ELSŐ VÉRRE! – (talán nem szükséges lengyel nyelven, de akár úgy is lehet.)
 
Felváltva és kiabálva biztatják a bajvívókat. Pálinkázás előtti versenyhangulatban. Készülve a külső, belső fertőtlenítésre, az első karcolás után.
A sok igazlátó hallgatag. Figyel. Ez a dolga. A küzdőtér megbolydult.
 
A körbe-körbe járást megunva megindulnak egymással szemben, átlósan, előre nyújtott karral, kardosan. Majd kiáltás harsan:
 
TÖBBEN: NE! NYET! NEM! NYET!
 
Tudják, hiába mozdulnának. Tudják, hiába kiáltanak, de teszik:
 
MIND: VIGYÁZZ! NEM SZABAD!
 
A küzdők közé egy fehér ruhás leány lép, a kardok közé, a szúrások közé. Minkét szablyát lefékezi, felfogja mind a két gyilkos szúrást.
 
A BAJVÍVÁS BÍRÁJA: Állj! Az első vér!
 
A két döbbent vívó egyszerre húzza ki kardját és egyszerre tiszteleg vele.
A bíró is meglepett. Megrendülten, akadozva, de megszólal:
 
A BAJVÍVÁS BÍRÁJA: Az első vér kiomlott…
 
LENGYEL VITÉZ: A vér összeköt.
 
Elengedi a leányt, fehér ruhájában ártatlanul halt vörösen. A vétlen és az aki szeret, az hal meg leghamarabb.
 
BÁLINT: A vér összeköt.
 
A BAJVÍVÁS BÍRÁJA: A párbaj első vérig szólt. Teljesítve! Béküljetek és temessetek.
 
A két küzdő fél felemeli a lányt, s elindul.
Harang szól, temetési. A lélekharang is meg - megkondul. Egyházi ének harsan lengyel nyelven. Bálint is énekel:
 
BÁLINT: Rómeó sem lehet szomorúbb Olaszhonban.
 
(A fülemilének szól
Azon nótára: Altera inventio)
 
1. Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
De viszont az ellen az én veszett fejem mond keserves verseket,
Kiket bánatában, szerelem lángjában szép Júliáról szerzett.
 
2. Mennybeli szép harmat tégedet mosogat, engem pedig könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas,
Az én szép Júliám, kitõl jómat várnám, hogy lenne már irgalmas.
 
3. Az hév verőfénynek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnyékban,
Engemet pediglen gyújt buzgó szerelem, sülök-fülök lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én ez vasban.
 
4. Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz,
Énnekem pediglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz,
Kínomat számlálom, Júliát imádom, dolgom nekem mind csak az.
 
5. Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
Engemet viszontag örökké való láng olthatatlanképpen fût,
Kegyetlenségével, Júlia szemével nagy szerelem ütve üt.
 
6. Vagy te egészséges, én pediglen sebes szerelem nyila miát,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját
Az szép Júliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.
 
7. Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapotod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra veszed gondod.
 
8. Júliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének,
Juta bús elmémben ez egy néhány versben rendeltetett kis ének,
Kiben állapota megtetszik mivolta igazán életemnek.
 
LENGYEL VITÉZ: Voltál már vendégünk évekkel ezelőtt. Anyád, apád nem mondta el, hogy ily mélyen vágsz. Akkor csak ettünk együtt, inni nem ittunk.
 
BÁLINT: Most se kellett volna. Bár csak újra gyerek lehetnék. Fordítanék újra regét és füves kerteket. Kis fia nagy énekeket. Fa karddal vívva védenék életeket.
 
Elgondolkodva és sóhajtva folytatja:
 
BÁLINT: Ó, Júlia! Kit védtél meg? Magadra miért nem vigyáztál? Ügyetlen voltam és elvakult. Bika, buta bika.
 
LENGYEL VITÉZ: Volt gyermekkori testvérem, van kit siratnunk. A temetés után a kardomat én szögre akasztom. A magyar pálosoknál böjtölve talán megbocsáthatom. magamnak…
 
Könnyeit törölve kiált:
 
LENGYEL VITÉZ (térdre esve): Ó én szerelmem, kit védtél meg?
 
A már domború sírra most verik be az ácsolt keresztet.
A háttérben főleg, de nem csak, női jajgatás hallatszik.
 
BÁLINT: Bujdosva lengyelhonban, keresve jövőt temetőben. A gyászom mai. Jajgathatok hát holnapig. Az Úristen gyásza az enyém.
 
Mint egy mai zsoltárt, énekli ismert református vagy Ágoston rendi módon. (Ex psalmo 42.)
 
1. Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett,
Hegyeken-völgyeken széjjel mind kergetett,
Rí, és alig vehet szegény lélegzetet,
Keres kútfejeket,
 
2. Úgy keres, Úristen, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,
Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,
Mint forrásfejedet.
 
3. Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könyvemtől,
Midőn ily szót hallok én ellenségemtől,
Kiben lelkem elhűl,
 
4. Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,
Amaz reményletted Istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasonlott,
Hogy vagy ilyen romlott.
 
5. Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,
Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,
Mint éltem helyembe,
 
6. Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,
Templomodba mentem szentelő áldással,
Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal.
 
7. De te mindazáltal, szomjú lelkem, ne félj,
Sőt régi Uradban minden ellen remélj,
Bízván kegyelmében, higgy, és csendesen élj,
Gonoszt hozzá ne vélj,
 
8. Mert még megtéríti régi szerencsédet,
Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
Tél után tavasszal mint az szép kerteket,
Megáldja fejedet.
 
9. Kiért mondasz te is neki dicséretet,
Mint egy fülemile sok szép énekeket,
Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
Nyeljek sok bút s mérget,
 
10. Csak legyen korosként lelkével mellettem,
Hogy fájdalmam miatt ne vesszen életem,
Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,
Legyen erős lelkem!
 
11. Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
Hát rám is õ ereszt bút, bűnös fiára,
Támaszkodom azért jóakaratára,
Mint atyám karjára,
 
12. Főképpen, hogy tudom már, hogy nemsokára
Megkönyörül rajtam az bosszúságára,
Az ki járt életem vesztére s kárára,
Szégyenvallására.
 
13. Kiért áldom Őtet, erős kősziklámat,
Csak ne hagyja fogyni el bizodalmamat,
Mikor bosszantással gyújtják nyavalyámat,
Mint olajjal lángot,
 
14. Mondok, csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,
Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
Kész volnék holt lennem.
 
15. No azért elbágyadt lelkem, te ne búsulj,
Buzgó imádsággal sőt Uradra borulj,
Erős reménységgel csak őhozzá szorulj,
Tőle el ne fordulj!
 
Elgondolkodva folytatja:
 
BÁLINT: Bujdosva lengyelhonban, kerestem a jövőt temetőben is. A gyászom mai. Jajgathatok hát holnapig. Az Úristen gyásza az enyém.
 
A szokásos halotti tor, eszem – iszom.
 
BÁLINT: Vigadjunk hát búsulva!
 
Felemeli a kancsót, újra tölti a kupákat és isznak. A lengyel vitéz kezét összekulcsolva eltávozik, közben legények, lányok tódulnak be – táncolva. A lányok gyászénekét elnyomja a vitézi ének. Bálint szólót táncol a legények kard táncában.
 
 
 
 
 
 
 
 
MÁSODIK FELVONÁS
 
 
 
 
4. JELENET
 
 
 
ELSŐ SZÍN
 
 
Egy palota dísztermében vagyunk. Sokan állnak ott díszes ünneplőben, tanúként és csak érdeklődve. A hatalmas aranyozott karosszék mögött egyszerű ácsolt fakereszt. A főpapok szemben állnak, Bálint kicsit oldalra.
 
HERCEPRÍMÁS: Esküdj fiam!
 
Kissé habozva:
 
BÁLINT: Tehát nincs per, nincs hűtlenség, nincs vérfertőzés?
 
HERCEGPRÍMÁS: Nincs. A Dobó Krisztinával kötött hitetlen esküvőd érvénytelen. Hatalmaskodásod Patakon megbocsáttatik.
 
Már magabiztosan:
 
BÁLINT: Nincs birtokper? Nincs hűtlenség?
 
Kenetteljesen, szinte bizalmasan:
 
HERCEGPRÍMÁS: Nincs. Birtokaidat most a nagynénéd bírja. Családi ügy. Peredhez sok szerencsét… Az Úr támogat.
 
Kérdőn:
 
BÁLINT: Nincs feleségem?
 
Sokszorosan megnyugtató hangsúllyal:
 
HERCEGPRÍMÁS: Nincs. Anyaszentegyházunk szerint nem is volt.
 
Megnyugvással és reménykedőn:
 
BÁLINT: Nincs vérfertőzés? Nincs birtokháborítás?
 
Belenyugvással és megadóan:
 
HERCEGPRÍMÁS: Elfelejtetik.
 
Mint aki az alku végén a vásárban tenyérbe csap:
 
BÁLINT: (félre) Tehát alku a hit.
 
Ezután ünnepélyesen:
 
BÁLINT: Akkor elhagyom a reformált vallást, katolikus leszek. Kegyelmét kérem az én uramnak, kegyelmét a mában. Elvesztvén marháim, kincsem hiába szánom, az terek foglalja, kevés a kardom. Visszafoglalni kevés vitézségem. Kegyelmét uramnak, ezért kérem. Kérem a kegyelmet. Kérem visszafoglalt birtokaimat, és egy neves vár kapitányságát.
 
Az öröm most már hallatszik is a szavak mögött:
 
HERCEGPRÍMÁS: Talán megkapod. Légy hívő és engedelmes vitéz hadnagy uram.
 
A leckét felmondók rutintalanságával:
 
BÁLINT: Mea culpa, mea maxima culpa!
 
A díszes papi kórus énekelve recitálja:
 
PAPI KÓRUS: A TÉKOZLÓ FIÚ VISSZATÉRT!
 
BÁLINT: Kegyelmet kérek!
 
A kórus válasza:
 
PAPI KÓRUS: A TÉKOZLÓ FIÚ KEGYELEMÉRT KÖNYÖRÖG.
 
BÁLINT (térdre veti magát): A fiú szegény és meggyötört.
 
Az öröm hangjai csendülnek fel a kórusban:
 
PAPI KÓRUS: AZ ATYJA MEGBOCSÁTOTT! AZ ATYA MEGBOCSÁTOTT.
 
A keresztelő medence felé hajló Bálint fejét a tenyerével kimert vízzel lelocsolja.
 
HERCEGPRÍMÁS: Az Atya megbocsátotta bűneid Valentin. Ne vétkezz újra! Légy Anyaszentegyházunk hívő és engedelmes fia!
 
Az ujjongó orgona muzsika hangjai alatt megváltozik a szín.
 
 
 
 
MÁSODIK SZÍN
 
 
 
Felismerhető valamilyen módon az egri vár, a színpad hátterében. A jelmez a korabeli könnyűlovasságra jellemző. Kocsma a várfokon, vagy a vár alatt. Az asztal ácsolt, a pad is. A felszolgáló bögyös és korhű, mélyen dekoltált ruhában jelenik meg. Nem tenyeres talpas és nem is finomkodó. A Katica jelmez is Dobó Krisztinát takarja. Gyorsan tölt mindenkinek a faragott fakupákba.
 
FŐHADNAGY: Most búcsúzik és elmegy.
 
Először a tisztek pattannak fel, majd mindenki. Felemelik a kupát és kiáltják:
 
TISZTEK: ÉLJEN SOKÁ! ÉLJEN SOKÁ! VISSZAVÁRUNK! – (hangzik a közakarat.)
 
FŐHADNAGY: Most vidáman búcsúzunk tőle és visszavárjuk. Van itt tenni és vágnivaló elég. Nem csak kinevezték, vitézsége is nagy volt.
 
BÁLINT: Hűségesküt tettem. Kapitányságért folyamodtam, s hadnagyi rangból kell megélnem. A terek elfoglalta váraimat, gazdag birtokaimat. Várak uraként most szablyámra maradtam. De nincs is szebb élet…
 
1. LEGÉNY: Vígan élünk, szépen élünk! Vágtázva, kard élen. Napról napra, óráról órára, percről percre. Ma mi lepjük meg a törököket, holnap ők minket.
 
3. LEGÉNY: Mint amikor azt hitte a terek, hogy megtalálta a padisah kakaduját!
 
TIZEDNAGY: Soha nem felejtem el, ahogy pengette a lantját hadnagy uram. Énekelt is, mint egy szerelmes, őrült kakadu. A török azt hitte, se nem lát, se nem hall…
 
2. LEGÉNY: Nem hitte a terek, hogy abba a borókásba bárki elbújhat. Talpas se, nem hogy még huszár.
 
1. LEGÉNY: Úgy énekelt a hadnagy úr, mint egy erkély alatt…
 
Jobb kezét szablyájára, balkezét szívére rakva, magasan felfelé nézve, mély hangon énekelni kezd:
 
1. LEGÉNY: Hogy Júliámra találék…
 
TIZEDNAGY: Voltak vagy százan, mi csak huszonöten. Már lengették a pányvát, mikor felállt a huszonöt ló, s felpattantunk mi is. Két kézzel megdupláztuk a kispuskából a sortüzet, hullottak, mint a falevél. Hatvankét lovat fogtunk be később a tekergők közül.
 
1. LEGÉNY: Fegyverből is bőséges volt a zsákmány, s egy-két karcolás árán. Az hamar beforrt, az ára viszont hamar lefolyt!
 
Felemeli kupáját, isznak jókora kortyokat. A lerakott fakupákat a legfiatalabb legény tölti újra.
 
1. LEGÉNY: Hogy szaladtak? A bégnek a hátát se láttuk, úgy vágtatott. Azért a lóért kár. Olyan szép és olyan gyors volt. Vigaszként alaposan aprítottuk a futókat, megemlegették hadnagy uram szerenádját…
 
TIZEDNAGY: Igyunk hát a szép lovakra, a szép mezőre, a fényes fegyverekre!
 
BÁLINT: Szégyenben marad, aki nem bírja! Igyunk!
 
Szinte kifáradtan, de inkább elégedetten ülnek le. Csak az ünnepelt hadnagy marad állva. Tiszt társaihoz fordul:
 
BÁLINT: Sokat meséltetek az ostromról. Dobóról, Mekcseyről, az okos és találékony Bornemisszáról… Oskolamester uram névrokonáról. Meg Dobó Katicáról, az unokatestvéremről. Ő volt a hölgyek hős vezére. A szuroköntő. Aki a forró levest is feltálalta a betörő terekre… Hogy jajgatott… Mert a leves talán nem volt eléggé meleg. Biztosan csípte a „paprika”. Az terek bors!
 
Kórusban éneklik nevetve (a dallam lehet a ”Hej Jancsika, Jancsika…):
 
MIND: HEJ PAPRIKA? PAPRIKA, MIÉRT NEM NŐTTÉL NAGYOBBRA?
 
FŐHADNAGY: Kétszer csípte bizony. Egyszer a forróságával, egyszer a koppanásával. Nyekkent aztán nagyot! Kár, hogy olyan kevesen haltak szörnyet. Maradt még belőlük mára is.
 
TIZEDNAGY: Maradt bizony, pedig szorgalmatosan aprítjuk őket. Akkor is, mikor mi voltunk a martalék. Futottunk, mint akinek teli a gatyája. Visszafogtuk azért jó arabs lovainkat, nagyon ne maradjanak le, ne adják fel az üldözést.
 
1. LEGÉNY: Jó ősünk árka megsegített. Nem hiszem, hogy Csörsz királyfi ránk is gondolt volna, nem csak a kedvesére. Jól el tudtunk ott bújni, nem is vettek észre, csak akkor…
 
FŐHADNAGY: Akkor és ezért kaptam a csillagot. Hadnagyként kiáltottam még, hogy „Húj, húj, hajrá!” Mint kik a földből bújnak elő! Rájuk szakadtunk, erővel, dühvel. Nem álltak meg kardunk előtt. Szaladtak, mint akit nem csak mi kergetünk. Volt akit a kispuska golyója se ért utol. Úgy éreztem, nyulakra vadászunk. Igaz is, gyáván és gyorsan futottak. Sokszor töltöttem meg a szaruból, fojtással, golyóval, hogy kiérdemeljem a főhadnagyi sarzsit.
 
TIZEDNAGY: Párviadalból sem volt kevés. Hiába voltunk igazak mi, mindig készen kellett lennünk az árulásra… Hadnagy uram főlegénye, Miska, hiába győzött. Még a terek igazlátók is szablyát rántottak. Meg az a csapat, ami véletlenül került oda. Túlerőben voltak, de kivágtuk magunkat. Aztán köd előttem, köd utánam… Lóhalálában szaladtunk, míg a palotaiakkal nem találkoztunk. Aztán visszalopakodtunk igazságot tenni.
 
1. LEGÉNY: Miska fejét is levettük a lándzsáról. Ott temettük el, a homokon. Órákig hordtuk a homokot a halomba teste fölé. Süvegemen még most is látszik a homok koptató hatása.
 
BÁLINT: Kopott az már anélkül is. Ne szégyelld viszont. A tisztes szegénység vitézi dicsőség. A zsákmány kupába való, nem a főre.
 
Felemeli az említett kupát, s megvárja míg csend lesz.
 
BÁLINT: Minden halottunkra vivát!
 
MIND: VIVÁT! VIVÁT! VIVÁT! (harsogva.)
 
BÁLINT: Táncoljunk hát egyet búcsúzóul!
 
A fergeteges fegyveres tánc közben Bálint állandóan a konyhaajtó felé néz.
Hangosan kiáltva, hogy a konyhából bejöjjön Katica és felébredjenek a már kókadozva játszó zenészek. A zene megegyezik a Minden állat dicsér Úristen tégedet… dallamával.
 
BÁLINT: Katica! Gyere! Ezt a dalt neked is ajánlom! No rajta, hangoljatok!
 
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki kereszténységnek viseled pajzsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!
 
Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!
 
Ti is rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátukon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol pedig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!
 
Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénylő frissesség,
Éntőlem s Istentől legyen már békesség!
 
Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemről nevem!
 
Vitéz próba helye, kiterjedt síkmező,
S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár s jószerencse leső,
Legyen Isten hozzád sok vitézt legelő!
 
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknek nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!
 
Ti is angyalképet mutató szép szüzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!
 
Az utolsó versszakot már társaival összefogódzkodva énekli, majd kiszakítja magát körükből, ölbe kapja Katicát és megcsókolja. A felemelt kézzel búcsúzó társakat és a szenvedélyes csókot elfedi a lehulló függöny.
 
 
 
 
5. JELENET
 
 
 
A színen egyedül csak Bálint látható. Juhász táncot jár. Főúri öltözetben. Később „Katica” is megjelenik, kicsattanó ruhájában.
 
BÁLINT: Mint Rudolf előtt!
 
Gyorsít és énekel. Érthetetlen dúdolással.
 
BÁLINT: Tetszettem?
 
Kopogósan táncol. Fokossal és bottal.
 
BÁLINT: Felség! Ez után vetted el birtokaimat. Mit adtál cserébe? Vitéz hadnagy vagyok, de csak hadnagy.
 
Táncol és megdermed, lefelé néz.
 
BÁLINT: Véres a föld. Véres a fű. Véres a kard. Véres a szablyát tartó kéz is. Vérzik a lovam is. Utolsó leheletemig, küzdeni! – ez a cél. Vérrel öntözöm én is.
 
Újra táncol. Most már palotás jelleggel.
 
BÁLINT: Júlia drágám, szabad egy táncra? Férjhez mentél. Elfeledtél. Ó, hogy epekedtem utánad? Verseimet már leírtam. Címedet, nevedet is megadtam. Most mégse?
 
Gyorsul a tánc.
 
BÁLINT: Júlia! Neked gyász, nekem ünnep. Özvegy vagy. Légy enyém!
 
Megáll és nem liheg. Dühös tartással áll. Kiabál.
 
BÁLINT: Hitegettél, hízelegtél, kacérkodtál, igérkedtél… Most akkor inkább Katica! Ez lesz majd a nagy dobás!
 
Elgondolkozva:
 
BÁLINT: A mai fogás…
 
Mosolyogva emlékezik:
 
BÁLINT: Dobó Krisztina is özvegy lett. Szép unokatestvéremmel milyen jó volt. Milyen boldogan indult…
 
Inni kezd. A kupával táncol. Egy – egy korty, szinte egy – egy csók.
 
BÁLINT: Azok a megtalált forró éjszakák! Csókok és a gyönyörök völgye. A rövid hitű boldogság.
 
A háttérben feltűnik a felnőtt Dobó Krisztina, és gyermeki emlékeinek megfelelően hiányos öltözékben toporzékolja:
 
„DOBÓ KRISZTINA-KATICA”: Nem akarom. Azt akarom, hogy csak engem szeress! A te feleséged akarok lenni! Csak téged akarlak! Nem leszek senki másé! Megvárlak! Most viszont ölelj meg! Ledobom ruhám…
 
Most élesebb lesz a fény. Látszik a felnőtt nő. A bevállalástól függő ruhamennyiséggel.
 
„DOBÓ KRISZTINA-KATICA”: Akarlak! Inkább velem, mint ezzel a cédával! – kiáltja most is gyűlölettel.
 
Széles mozdulattal mutat magára:
 
„DOBÓ KRISZTINA-KATICA”: Én nemes vagyok!
 
Fejét felszegve, jellegzetes modell léptekkel körbejárja Bálintot és a színpadot.
 
„DOBÓ KRISZTINA-KATICA”: Ha nem akarsz igazán, bosszút állok!
 
Bálint szinte megdermed az emlékektől.
 
BÁLINT: Azt se tudom, ki a gyerek apja…
 
Újra hatalmasokat kortyol a kupából.
 
BÁLINT: Kié a vár? Sárospatak? Kié a lány? És kié a lekvár?
 
A tánc esze-mentté fokozódik.
 
BÁLINT: Ez lesz a jutalom. A véres aratás. Csak előre édes fiam!
 
Szavalni kezd:
 
BÁLINT:
 
„1. Két szemem világa, életem csillaga, szívem, szerelmem, lelkem,
Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén jut eszembe énnekem
Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem, végy szerelmedben engem!
 
2. Reménylett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem én ez árva éltemet,
Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál, csak tőled vár kegyelmet,
Hogyha utálod azt, ki téged néz s virraszt, s magánál inkább szeret?
 
3. Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton hogy nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éjfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is gondom csak merő veszély.”
 
Leül a beforduló színpad ácsolt falócájára, az ácsolt faasztal mellé. A csárda jellegű háttér most még üres. A nád- vagy szalmatető zöld mohától díszes. Megmutatva egy mindennapi csodát, a csárda akkor is csárda marad, ha török, ha magyar mulat benne.
 
BÁLINT: Megvigasztalhattak-e a szolgáló lányok? A csárdák adakozó tündérei? Katicák…
 
Megjelenik a csaplárosné (milyen meglepő: Katica). Hozza a teli kancsót.
 
BÁLINT: Most Krakkóra emlékezem. Lóhalálában menekültem. Vagyonom elveszett, s életem volt a tét.
 
Tölt magának a kupába.
 
BÁLINT: Pénzem sem volt, se italra, se ételre. Kár, hogy ott, keserű száműzetésben, menekülten, kár, hogy csak ott találkoztunk. Célia, te voltál a török mesék oázisa. Béke. Adakozó béke. Menedék. A szerelem röpke menedéke. A megtalált. Az élet és a kenyér.
 
Katica oda ül melléje és kedveskedve, mórikálva tölt neki.
 
BÁLINT: Milyen kár, hogy hazahívtak. Milyen kár, hogy nem voltam ott, mikor meghalt. A búcsúzáskor csak izgatott voltam. Nem bánatos. Pedig ez a pár hónap, ez a pár nap, ez a pár perc volt a nyugalom szigete.
 
Elgondolkozva mondja:
 
BÁLINT: Neki eszébe se jutott, hogy mesélek, míg hozzá beszélek. Mondtam a magamét, neki, fennhangon. Megbeszéltük. Fennhangon.
 
Hirtelen mozdulattal félrelöki a kupát.
 
BÁLINT: A boldogság neve CÉLIA.
 
Emlékezve és boldogan:
 
BÁLINT: Csupa nagy betűvel.
 
Rámosolyog a csaplárosnéra.
 
BÁLINT: Egy karcolásnyi sebbe is bele lehet halni. A boldogságba csak szeretnénk. Csak szeretnénk, ha…
 
Rámosolyog a lányra.
 
BÁLINT: Volt időnk.
 
Az asztalra csapva kiabál:
 
BÁLINT: Célia! Miért nem tartóztattál? Az igaz szerelem oltárán engem is feláldoztál. Mert te igaz voltál, szerelmed is csak igaz lehetett.
 
Oda sem figyelve megsimogatja a lányt. Nem érzi már az odaadást. Nem érzi, a hírtelen feltámadt szeretet. Nem hallja a dorombolást.
 
BÁLINT: Célia, veled éltem és szeretnék élni még.
 
Közben keze sikamlós helyekre téved, mert aki kénytelen gyilkolni, a korabeli hiedelem szerint az életet is szeret adni.
 
BÁLINT: Nem csak erőszakkal. Nem csak gyilkítással. Az önként adott az igazi.
 
Katica a kor szokásai, tapasztalatai és ösztönei szerint teszi a dolgát. Mórikál, tölt, tűri a simogatást sőt nevet hozzá, biztatóan..
 
BÁLINT: Holnap indulunk…
 
Iszik még. Majd karjára fektetve fejét azt suttogja:
 
BÁLINT: Esztergomért!
 
Függöny és elsötétülő nézőtér. Csak lassan világosodik ki a függöny előtti tér.
 
 
 
 
 
 
6. JELENET
 
 
 
PROLÓGUS
 
 
A főhadnagy: (a függöny előtt):
 
FŐHADNAGY: (itt egyedül ezt szabad énekkel előadni ebben a jelenetben, színben. Polgárpukkasztóan akár rapp is lehet.):
 
„Egy katonaének,
In laudem confiniorum
Az Csak búbánat nótájára
 
„1. Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.
 
2. Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.
 
3. Veres zászlók alatt lobogós kópiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széjjel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.
 
4. Jó szerecsen lovak alattuk ugrálnak, hogyha trombita riadt,
Köztük ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.
 
5. Az jó hírért-névért s az szép tisztességért õk mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek õk adnak,
Midőn, mint jó sólymok, mezõn széjjel járók, vagdalkoznak, futtatnak.
 
6. Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kopjákat törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek.
 
7. Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájuk,
Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájuk,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság mulatságuk.
 
8. Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert õk fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan fekszenek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.
 
9. Ó, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!
 
Miközben kiindul, a függöny előtt, mondja:
 
FŐHADNAGY: Még vannak egynéhány Istenhez való énekek, kiket a zsoltárokból is, magától is szerzett, ki mindenestül is tíz, azok más könyvben vannak, nem is adja azokat ki, meddig több zsoltárt nem fordít még azokhoz. Azért evilági énekeket a Jephtes históriájától elválva írta le, ki még nem készült el teljesen.
 
Főhajtás után folytatja:
 
FŐHADNAGY: Szerelmes dalok, vitézi énekek. Végvári emlékek…
 
Mikorra kiér a színpad előteréből, felmegy a függöny.
UTOLSÓ SZÍN
 
 
 
Tipikus kórházi szoba. 8 ágyas. Az előtérben a Balassit játszó színész láthatóan lázas, önkívületi állapotban szaval a nővérnek, a mini köpenyen áttetsző bugyit és melltartót viselő „Dobó Katicának”. Nincs ének, nincs zene. Nincs tánc. Csak súlyos csend. A többiek mozdulatlanul fekszenek, ülnek az ágyon, az egyikük az ágy mellet térdelve fájdalmas pózban, hangtalanul imádkozik.
 
BÁLINT: Akkor harmincháromszor három ének. Még akarom… Még folytatni akarom.
 
Kissé felemelkedik az ágyban:
 
BÁLINT: Vívtam és szerettem. Dúskáltam marhákban, vígan, gondtalanul, de nyomorultan is éltem. Saját kardom által… Szerettem és kevesen szerettek. Célia! Megtalált szerelem. Megyek!
 
MÁSIK BETEG: Jaj! Lőnek! Vigyázz!
 
Vitatkozó karmozdulatokkal hadonászik.
 
BÁLINT: Wesselényiről beszéltek… Minden ismert nemzettséget megneveztek, csak a Balassákról nem…
 
Feje alól papír lapokat szór szét. Tele írt tekercseket.
 
BÁLINT: Én sem hagytam nyomot e világban?
 
Visszahanyatlik.
 
BÁLINT: „Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni
Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek,
harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad,
reggel hogy elmúlt éjfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is
Dolgom csak gond, bú, veszély.
 
Az egyik fekvő beteg mozdulatlanul nyöszörög, de nem segít rajta senki.
 
MÁSIK BETEG: Vizet! Szomjas vagyok. Vizet!
 
BÁLINT:
 
„Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak
nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel elmúlnak,
tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak;
 
királyi méltóság, tisztség, nagy jószág
idővel mind elvesznek,
nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek;
jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lesznek;
 
még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
az ég is beborul, fényes nap sötétül,
mindennek vége szakad,
márványkőben metszett írás kopik, veszhet
egy helyiben más támad;
 
meglágyul a keménység, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentől mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
csak én szerelmemnek mint pokol tüzének
nincs vége, mert égve ég.
 
Végtelen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
kiben Júliától mint Lázár ujjától
könnyebbségemet várnám,
ezeket úgy írám és az többi után
Júliának ajánlám.”
 
Mintha átnyújtana valamit, nyúl a nővér felé. Az rácsap a kezére. Most sem mosolyog, hiszen unottan csak a munkáját végzi. Az egyik beteg jajgatni kezd, rimánkodni, de senki se figyel rá.
 
EGYIK BETEG: Jaj! Jaj nekem! Nekem jaj!
 
Visszahanyatlik az ágyra és elhallgat. Mozdulatlanná válik, talán véglegesen.
 
MÁSIK BETEG: Jaj de fáj! Segítsenek! Nem bírom! Fáj! Nincs itt senki? Nem segít senki? Nagyon fáj!
 
BÁLINT: Hiába házasodtam… Hiába tagadtam meg istenemet. Hiába esküdtem királnak hűséget. Se pénz, se posztó. Nincs már vagyonom. Nincs per, nincs hűtlenség, megbocsáttatott, de katolikusként is meghalok.
 
A végső harc előtt hősünk dobott egyet magán, lecsúszik a takaró. Láthatóvá válik a csonkolt láb, átvérzett kötéssel. A másik is átvérzett. Látszik, nem egy karcolás. Remélem, eret nem vágtak rajta.
Gyerekes hangon, rimánkodva kántálni kezd.
 
BÁLINT: Mondom már a verset tisztelt oskolamester úr és tisztelendő atyám! A nagytiszteletű Bornemissza Péter dala.
 
„Siralmas én nékem tetőled megváltom,
Áldott Magyarország tőled eltávoznom,
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?!
 
Az felföldet bírák az kevély németök,
Szerémséget bírják az fene törökök.
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?!
 
Engemet kergetnek az kevély németök,
Engem körül vettek az pogány törökök,
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?!
 
Engem eluntak az magyari urak,
Kiűzték közülük az egy igaz istent.
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?!
 
Legyen isten hozzád, te jó Magyarország,
Mert nincsen tebenned semmi jó uraság.
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?!
 
Ez éneket szerzém jó Husztnak várában,
Bornemissza Péter az ő víg kedvében.
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?!”
 
Szünetet sem hagyva, mielőtt meghal, normál hangján mondja:
 
BÁLINT: Siralmas énnekem tetőled Megváltóm, áldott Magyarország, tőled eltávoznom. Ez az igazi magyar komédia.
 
Tanárosan, mint Bornemissza tette volt, felemeli az újját.
 
BÁLINT: Meghalok hitetlenül.
 
A leeső kézzel egy időben megszólalnak a visszavonulást hirdető harsonák. Miközben a nővér lecsukja szemét, a térdeplő sérült kiegyenesedik és ájtatosan megszólal. Hangja bizonytalan, reszkető testével ellentétben érces, harsogó. Katonásan papos.
 
A MÁR NEM TÉRDEPLŐ SÉRÜLT: Istenem, óh Istenem. Magasságos Isten. Segíts minket, könyörülj rajtunk!
 
Felemelt kézzel, nyitott áldó tenyérrel folytatja:
 
A MÁR NEM TÉRDEPLŐ SÉRÜLT: Ez volt az Úr igéje. Ámen. Menjetek békével.
 
A lehulló függöny még látni engedi, hogy ő is összeesik és talán ő is meghal.
 
 



story | by Dr. Radut