Skip to Content

Nulladik tipusú emlékezés

admin képe

 

 

 

 

 

Most dolgozom rajta, közel sincs kész.

Már megfogant, de még nem született meg.

 

 

 

 

 

 

 

Hidvári Imre

 

 

 

 

 

 

 

 

Nulladik tipusú emlékezés

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felcím: A mi egyetemünk

 

 

 

 

CÍM: IFJÚSÁGOM KÉT TT-VEL (MOST MÁR CSAK TŰRNÉM)

 

 

 

 

Alcímek:

 

VIZET – LIFTET

 

Az a mozgalmas 1968

 

Diplomaterv fogalmazás gátlóval

 

 

 

 

 

Előszó helyett

 

 

 

Az az ötletem támadt, hogy egy új kötetbe gyűjtöm az egyetemi újságba írott cikkeimet, verseimet.

A versek megjelentetéséért ugyanis cikkeket kellett írni, ami jó gyakorlat volt. Megtanultam tömören fogalmazni, a versekben is.

Közben eszembe jutott ez, az...

Tehát a régi cikkeket fényképként szúrtam be. A Miskolci Egyetem Könyvtárának épületében van a levéltár is. A fényképeket, látszik is, állvány nélkül készítettem. A nagyon nagy, oldalas, fél oldalas anyagokhoz ez kevés volt. A levéltár segített ki, itt is megköszönöm.

Ezekből a jó minőségű képekből daraboltam fel a nagyobb anyagokat. Szebbek és jobban olvashatók.

Remélem igazam van akkor, amikor azt mondom, a magam még gyakorlatlan képei is értékek. Szemléltetik a kort és a fiatalságunkat.

Ahogyan emlékezem erre a számomra is fontos évekre. A negyedik, ötödik év elvégzése, a diploma megvédése mellett eljegyeztem magam is, nejem is.

1968. december: eljegyzés.

1969. december: esküvő.

Ünneplőbe öltözöm tehát, hogy találkozhassam magammal. Mert magamnak írtam, de bízom benne, nem csak nekem lesz érdekes...

 

 

A nyitóoldal: 1968. szeptember. Itt is a szokásos, kötelező kör. A sokszor ismételt azonosság.

Talán nem volt véletlen, hogy az újság olvasást, a nagyobb lapoknál mindig a végén, a sportnál kezdtük.

Hamar megtanultuk, mit kell elolvasni, mibe kell beleolvasni, s mit kell átugrani.

Kivéve annak a szerkesztőségi tagnak, aki korrektúrázott. A hibavadászat mindig eredménnyel járt. A nyomda ördöge mégis behozott egy két sajtóhibát.

Azóta megtanultam, nem is jó a hibátlan kiadvány, újság, könyv. Van miről beszélni...

 

 

 

 

 

Felcím helyett

 

 

 

 

A mi egyetemünk a Nehézipari Műszaki Egyetem volt. NME. A gyűrűnkön is ez olvasható.

A lapunk, amit csináltunk: A MI EGYETEMÜNK.

Ezért kerestem meg ifjúságom cikkeit, ott, ahol megtanultam tömören írni.

Meg szószátyárkodni, ha még volt hely az oldalon.

Itt van egy luk.

- Írj valamit!

A tanítási, tanulási folyamatban meg tudtam, gerinctelen, aki csak a pénzért ír. A soronként 2 fillért viszont kiérdemli, ha azért süketel, hogy megjelenhessen a lap.

Akkoriban elképzelhetetlen volt az üres pici is.

Tehát gyorsan diktáltam valamit.

Tudtam, az a parancs, írj valamit.

Mert ezt a lukat be kell tömni.

A negyvenéves találkozón a „csajok” kontyokról, tankör-árulásról beszéltek.

Miről is volt szó?

Visszamentem 1968-ba.

A tíz perc szünetig.

A MI EGYETEMÜNK számaiból összegyűjtöttem az írásaimat, a kevés versemet. Mert a vers megjelentetéséért cikkeket kellet írni.

Ez volt az igazi, a valóságos honorárium.

 

 

 

 

 

 

1967.

 

 

 

 

Egészségügyi évkihagyásom miatt 7 hónapig voltam kórházban. A honvédkórházban, amit ma még talán Szent Ferencnek neveznek. A tüdőkórház Bronchológiai Osztályán, ott éltem karácsonyig, 1967-ben. Azóta is meglévő betegséggel, nevén nevezve: bronchitis crhonica asthmatica.

Reggel féldeci (injekció a farba), tízóraira infúzió, gyógyszer marokszámra…

Antibiotikum nagyágyuk, a tartós hasmenésig. Aztán más, majd elölről kezdődik minden. Pihenésképpen bronchoscopia. Egy görbe csővel érzéstelenítőt porlasztanak a tüdőbe, hogy ne köhögj, ha a vizsgálatkor ledugják a vascsövet. A vascső végén egy égő. Belül egy optikai rendszer, ami látja a sejteket (majdnem a sejteket).

Felvétel nem készült. A látottak a leletbe íródtak.

Aztán több mint héthónapig itt dolgoztam. Sokszor én voltam az első, akinek taknya – nyála egybefolyt. A második betegnél már műtős voltam.

Mostam a folyosót, hordtam a reggelit, az ebédet, a vacsorát is, ha ügyeletes voltam. Ami sokszor előfordult, mert egy ügyelet 50 forint volt.

Kiszámolható, milyen pénz volt, ha azzal ütköztetjük, 1970-ben kezdő mérnökként 1250 forintot kaptam, két – három hónap múlva a „gyakorlat” után pedig 1450–et.

Így 1968 szeptemberében kezdtem meg a negyedik évemet. A Nehézipari Műszaki Egyetemen, a Gépészmérnöki Karon, vegyipari gépészeti szakos gépészmérnöki szakon.

A Nehézipari Műszaki Egyetem lapja, XVI. évfolyam, 1. szám, 1968. szeptember 23. Ára: 50 fillér.

 

A mi dékánunk volt Dr. Czibere Tibor.

 

 

 

 

 

Czibere poén

 

 

 

Ez korábban volt. Harmadév végén. Az évkihagyás előtt. Amikor megírta az akadémiai doktorátusát.

Akkor készültünk a vizsgára.

Érdekes és bonyolult tudást kívánó vizsgára. A vegyipari gépészeti szakos gépészmérnökök egyik fő szakvizsgájára. Áramlástan. Egy frászt volt a tankör. A feladat...

A feladat nagy. Eddig is voltak, akik megfeleltek. Most is lesz egy – kettő”. Ezt a kijelentést tévedés lenne a profnak tulajdonítani – hiszen a tejbárban hangzott el. A tejbárban, ami a valóságban sörbár. A tej és a sör viszont folyadék...

Mindenki választhatott. Sör volt, tej egy liter és alvó. Alibiként.

Másnap mindenki ott volt az előadáson. A vizsgafeltételek ismertetésekor még a lélegzet is belénk szorult.

- Kiraktam a tanszéki könyvtárba a dolgozatomat. Aki elolvasta és megérti, annak egy kérdés után megadom a jelest.

A több mint száz oldal kevesebb, mint a pár ezer…

Rohantunk olvasni.

Én is.

Vittem idegenszavak szótárt is. A bevezetőt még úgy, ahogy, értettem. A mintegy tíz oldalas képlet vagy számítás viszont megzavart. Csak 1968-ban vettem fel fakultációsan a számítógépet.

Akkor, amikor megtudtam, ez számítógépes elemzés volt arról, mikor optimális a lapátszög és a folyadéksebesség a centrifugál szivattyúnál.

A könnyű utat, a kérdést viszont az évfolyamról – senki se választotta. Így jutottunk el az éktől a számítógépig.

 

 

 

 

 

Lehetett volna

 

 

 

 

Előbb is lehetett volna. Dokumentálható viszont csak 1968.

1967. Kérelem. Évkihagyás. Novemberben már biztos – nem folytathatom.

Megkaptam az engedélyt. Dr. Gondkievicz Mária főorvos-asszony azt mondta, csak orvosi felügyelet alatt dolgozhatom.

Így műtős lettem.

Tisztára mostam az osztályt, a műtőt és a műtő környékét.

Aztán a bronchológiai műtő asztalán

Taknyom, nyálam egybefolyt.

És dolgoztam, jöttek a betegek.

A legrosszabb a feltöltés volt. A fél tüdőt feltöltötték kontrasztanyaggal, hogy a hibák, zárványok a röntgen felvételeken láthatóvá váltak.

Érdekes módon a lányokra emlékezem jobban, velük mentem többet a röntgenbe, vetkőztettem őket, ott voltam a sugár alatt, a köpőcsészével, amikor kiköhögték az idegen anyagot.

A sok csupasz, meztelen lány mellett mindig volt egy fehér köpenyes lány, ritkán, néha a Jutka, többször az Ili. Télen már a menyasszonyom volt. Az eljegyzési vacsora botrányát is túlélve…

A vacsora asztaltól felkelve elmentem a Magyar Televízióhoz zsűrizni. A miskolci rádiónál, a zsűriben szavaztam, pontoztam az Illés, Omega és Metró vetélkedésben. A többiek az én pontjaim alapján futottak még…

Ez volt a legemlékezetesebb tévés szereplésem…

Az egyetlen, félbehagyott eljegyzési vacsorám.

 

 

 

 

Ide kell egy kis magyarázat, azért, hogy akár Szegeden, akár Rozsnyón is értsék. A kollégiumok számozása E/1, E/2... Egészen eper7-ig. Egy út mellett építve, egy utcában.

A csalafintaság az volt, hogy a már visszabontott E/7 az utca elején volt és van ma is. Kevesebb emelettel, hotelként.

 

 

Nekem harmadikig csak tanulmányi ösztöndíjam volt. A középiskolában megjártam. A nagy borsodi vegyipari vállalatnál technikusként kezdtem, ahol beszámítva az ösztöndíjat, 1100 forintról csak 1250 forintra emeltek a gyakorlat után. Az előző években adott 1800 helyett.

Egyetemre se akartak elengedni. Mert nekik, mondták a ma humánpolitikainak nevezett (munkaügyi) osztályon technikus kell, nem mérnök.

Később ezt országosan is elfogadták, a technikum helyett szakközépiskola lett az elfogadott. Lehet, hogy már technikus se kellett?

A szükséges pénzt a tanuláshoz vagon pakolásból szereztem meg, negyediktől már csak írással. Természetesen a megyei napilap, az ÉSZAKMAGYARORSZÁG jobban fizetett, mint az egyetemi.

Mást viszont érdekelhetett ez az ösztöndíj, tehát megírtam.

 

 

 

A tanulás fonákságait jellemzi ez a karikatúra. El kell mondanom, azóta sokat fejlődött az egyetemi könyvtár. Igaz, nem a szabad polc jellemző ma, viszont sok anyag digitális.

Akár egyszerre nézhető...

Mikor a teremnyi gépet láttam 1968-ban, nem hiszem, hogy megjósoltam volna ezt a fejlődést.

Sajnos Szabó Józsefet nem találtam meg, remélem utólag engedélyezi a publikációt. A levelező programokon Molnár Istvánt találtam meg, így elsősorban tőle közlök karikatúrákat.

 

 

Ifjúságom

 

 

Nekem is volt szép ifjúságom is. Nem gondtalan, nem is csak bárányfelhős. Mint a nagyapámnak. Első világháborús. Mesés és mesélt világ.

Doberdó. Olasz front. Átélt gáztámadás. Nem az olaszok. Az osztrákok indították. A megmaradtakat a festői Montenegróra vitték hajókkal.

- Mentünk, a bakancs fémesen koppant. Este volt, fáradtak voltunk. Parancsra feküdtünk és aludtunk is rögtön. Reggel sorakozó. Mit látok? Víz, kék víz. Végtelen… Hátul is, mert a vigyázz előtt még hátra pislantottam. Hajón voltam, Montenegró felé…

Ezrek halálát nézve a dombról, a többség magyar volt. A jól kiválasztott támadás baráti tüzében. A latrinán aluról szuronnyal seggbeszúrt magyar… A lövések lesből, a kézigránátok… A túlélt borzalmak meséi.

A rámhagyott imakönyv, mi az áthatoló szuronytól véres lett, de megóvta az életét. Túl buzgón vallásos nagyanyám felülbírálta halálában, el kell vele temetni… Menjen a megmentett élettel, ne maradjon nyoma…

Gyermekként hallgatva borzalmas volt.

- Ennyi gyilkolás és borzalom ellenére miért volt szép? – kérdeztem tudatlanul.

- Mert tudod kis unokám, fiatal voltam.

Volt – két t betűvel.

Nem támogatom, nem tiltom. Csak tűröm, hogy már ingyen utazhatnék. Ha tudnék. Ha volna hova.

Ha volna időm…

 

 

 

 

A reklám feltalálói

 

 

Az E7 koli ablakain volt olvasható dipáról a felirat: VIZET.

Egy emelettel lejjebb: LIFTET. Szabványbetűkkel. 75 „fokos” dőlésszögben…

Előtte végigjártuk az összes fórumot. Az évfolyam és az egyetem KISZ bizottsága is támogatott. A dékán-helyettestől a rektorig. A gazdasági vonal címeire már nem emlékezem, volt menzafőnök, de még nála is voltunk.

Mindenki azt mondta szeptembertől, hogy segít, de nem járt a lift, nem fürödhettek meg, nem ihattak a kollégium lakói.

Tehát a vezetőség cselekedett.

A KISZ VEZETŐSÉG. Az évfolyamé.

A következő fényképeken olvasható cikket előbb írtam meg. Ma olvasva a többit is, azt is megvallhatom, nem én voltam a legkeményebb.

Ennek ellenére semmi sem változott.

Dipa –gépésznél mindig van tartalékban is. Elég egy kicsi paca – kezdhetjük elölről. Akkor még nemcsak vasárnap nem voltak nyitva a boltok, de a jó minőségű Diósgyőri papírból (a bankjegynyomda fedőnevének hittük) tartalékolni kellett.

Az egy paca, és kezdhetjük elölről…” Nyesni tudtunk, de… Néha gyorsabb volt és eredményesebb, az újrázás. A most is kapható minőségből sok volt, de amire tussal is lehetett dolgozni… Ha kapható volt, tartalékoltunk, mint ahogy cukorból, lisztből és mindenből. Csak sör, bor, pálinka volt kapható minden nap, még vasárnap is. A kocsmákban is azonos volt az ár.

Tehát követeltünk.

VIZET – LIFTET.

 

 

 

 

A levelező hallgatók

 

 

 

 

Az újságcikkek, a küldöttségek hatása gyakorlatilag nulla volt. Ígéret ígéret hátán, és semmi sem változott. Maradt a lépcső-túrázás...

Segítséget ígért a KISZ, a párt, a szakszervezet. A dékán, a rektorhelyettes, a rektor is...

Tehát írtunk a rosszalkodó épületre.

Az ablaknyi betűkről nem írt az újság. Csak következtetni tudok: a kiírás 1968. október 23-án történt. Így olyan összefüggéseket húztak elő a bűvészkalapból, amire senki sem gondolt.

A VIZET, megszámolható, öt betű. A LIFTET pedig hat. Vagyis összeolvasva 56.

El is lepték a gépész kart a „titkos” levelező hallgatók. Elvegyültek, hallgatóztak, kíváncsiskodtak. Az ötletgazdát keresték.

Egyesekkel a KISZ, a párt helyiségében beszélgettek el. Egymás között is beszéltünk erről, akik ott voltunk a megbeszélésen.

Utólag, ma már azt mondom, szerencsére senki sem emlékezett arra, kinek a fejéből pattant ki az ötlet. Így nem vágtak ki senkit ezzel az indokkal, amire senki se gondolt, ami 13 emeletnyi mászás közben sem ötlött fel senkinek. Csak a hanyag kivitelezés.

A lépcsők fokát sem számolta senki, miért számlálta volna a betűket?

Arról nem is beszélve, a titkos rendőrök sem a hibát akarták megjavítani, hiszen a november is problémás volt...

 

 

 

 

 

A Nehézipari Műszaki Egyetem lapja, XVI. évfolyam, 1. szám, 1968. szeptember 23. Ára: 50 fillér.

Karikatúra volt minden számban. Gyakran nem is egy. Azért választottam szemléltetésül ezt, mert a szerzővel interneten tartom a kapcsolatot. Így könnyen beszerezhettem az engedélyét.

A kedvencem korábban, a mechanikai szigorlat idején készült. Az akkor új főépület tetején csupasz nyakú keselyük ülnek, várakoznak. A legfelső emelet egyik ablakán kihajolva nézi őket Sályi Pista bácsi és azt mondja a mellette álló tanársegédnek:

  • Nem tudom, hogyan érezhetik meg, hogy vizsgáztatunk?

Aki nem ismeri az egyetem történetét, annak elmondom, az NME rektoráról rajzolt karikatúra volt ez az elmesélt, aki mellesleg a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának is tagja volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ajtó két oldalán

 

 

 

Ezeket a jobb minőségű képeket a cikkeimről a levéltár dolgozói készítették el nekem, hiszen az egész oldalas képnél a kézi fényképezőgép túl sokat torzított volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2010.

 

 

 

 

 

A negyven éves találkozó.

A népkerti vigadóban. Itt kaptam az ötletet, mert ezt a következő cikket idézték, én pedig már nem is emlékeztem rá.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez is egy két hasábos, egész oldal magasságú cikk volt, a fotózásban a levéltár segített.

 

 

 

 

 

 



story | by Dr. Radut